Segítenék egy ismeretlennek, ha epilepsziás rohamot kapna? Tennék valamit, ha füst szivárogna be a szobába? Felhívnám a rendőrséget, ha segélykiáltásokat hallanék az utcáról?

A fenti kérdések láttán legtöbben úgy gondoljuk, hogy valamit biztosan tennénk az adott helyzetben. A valóságban viszont dermedt arckifejezésen kívül valószínűleg semmi más reakciót nem produkálnánk. A tapasztalat ezt mutatja ugyanis. Ne essünk kétségbe, ez nem azért van így, mert szívtelen, gonosz emberek vagyunk. Passzivitásunk mögött számos pszichológiai magyarázat húzódik. A jó hír pedig az, hogy ezek megismerésével már növeltünk is annak esélyén, hogy ne nézzük karba tett kézzel a vészhelyzeteket.

Fél századdal ezelőtt számos pszichológiai kísérletsorozattal vizsgálták amerikai kutatók, hogyan reagálnak az emberek hirtelen adódó vészhelyzetekre. Egész pontosan arra voltak kíváncsiak, mit tesznek, ha egyedüli szemtanúk, s mi változik, ha más is jelen van rajtuk kívül a helyzetben. A legváltozatosabb kísérleti elrendezéseket találták ki a vizsgálatokhoz: tesztírás közben füst kezdett beszivárogni a szobába, vagy segélykiáltások hallatszottak a folyosón dolgozó munkásembertől, netán a metrón szimulált valaki rosszullétet. A kérdés minden esetben azonos volt: hogyan reagál a kísérlet alanya az eseményekre és mennyi ideig hezitál a cselekvésig? Közbeavatkozik? Segítséget hív? Vagy úgy tesz, mintha mi sem történt volna?

Ugye józan ésszel azt gondolnánk, nagyobb biztonságban vagyunk, ha többen vannak körülöttünk egy szerencsétlenség bekövetkeztekor? Annyi ember közül valaki biztosan segíteni fog. Milyen érdekes, hogy a valóságban ez épp ellenkezőleg történik! A kutatási eredmények és az élet is azt mutatja, hogy akkor a legnagyobb a segítségnyújtás, a közbeavatkozás esélye, ha csak egyetlen szemtanú van jelen. Minél többen vannak a helyszínen, annál bonyolultabbá válik a helyzet lélektani szempontból. Kinek a felelőssége segíteni? Aki a legközelebb áll? Aki a legtöbbet látott? Aki a legrátermettebb? A többiek miért nem segítenek? Történt baj egyáltalán? Számos kérdés cikázik ide-oda a szemtanúk fejében egy ilyen helyzet átélése közben, s az eredmény sokszor tanácstalan passzivitás. Senki nem csinál semmit, vagy a segítség túl későn érkezik.

Mit tehet, ha te nem akar a tétlenség áldozatává válni? Tudatosítsa magában, hogy a hezitálás nem Önből fakad, hanem a helyzet idézi elő! Mások agyában ugyanazok a kérdések kattognak, mint a saját fejében, s az ő szemükben Ön is egy nyomós érv a passzivitásra. Ragadja magához a hétköznapi hős szerepét és cselekedjen! Ez lehet, csak egy egyszerű kérdés kimondása lesz: segíthetek?