Carol Dweck, amerikai szociálpszichológus, a Stanford Egyetem professzora erősen hisz a gondolatok teremtő-alakító erejében. Gondolataink képesek nem létező akadályokat felépíteni bennünk, másfelől akár elénk tornyosuló hegyeket is le tudnak bontani. Mindez azon múlik, hogy adottságokban vagy lehetőségekben ragadjuk meg a világot, s benne önmagunkat. Gondolkodásmódunknak jól megágyaz szüleink, és a hozzánk közelálló személyek gondolkodásmódja önmagukról és rólunk. Már egy olyan észrevétlenül és napi rendszerességgel osztogatott, jó szándékú dicséretnek is ártó hatása lehet, mint az “Okos vagy, Pisti!”.

Dweck és csapata egyik kutatásában 400 általános iskolás gyereket kért egy nagyon egyszerű IQ teszt kitöltésére. A 10 kérdés végén valamennyi gyereket megdicsérték, ám nem ugyanúgy. Egyes gyerekeknek a képességeit dicsérték (pl. Milyen okos vagy!), míg másoknak az erőfeszítéseit (pl. Milyen keményen dolgoztál a megoldáson!). Kis különbségnek tűnik, ugye? A kiváltott hatás viszont megdöbbentő.

Az első teszt után döntési lehetőséget kínáltak fel minden gyereknek. Választhattak, hogy egy nehezebb tesztet kérnek, amelyből tanulni és fejlődni tudnak, vagy egy könnyebbet, amit biztosan meg tudnak csinálni. 67%-a választotta a könnyebb tesztet azoknak a gyerekeknek, akiknek a képességét dicsérték meg, míg az erőfeszítésükért dicséretet kapó gyerekek 92%-a kért nehezebb feladványt. Azok a gyerekek, akik a dicséret miatt úgy érezhették, okosnak tartják őket a felnőttek, s emiatt elismerően tekintenek rájuk, a “megszerzett okos gyerek státuszukat” érezték fenyegetve a nehezebb feladat által: mi van, ha nem tudom megcsinálni, és kiderül, hogy mégsem vagyok okos? Így ők inkább biztonsági játékot játszottak a könnyebb feladat választásával, remélve, hogy sikerül megőrizniük a szellemi képességeikről felépített pozitív képet. Velük szemben a többi gyerek a dicséret által arról kapott megerősítést, hogy amit csinált, jól csinálta, és ez meghozta a kellő eredményt. Számukra nem a megszerzett státusz nyert hangsúlyt, hanem az erőfeszítéseikbe vetett bizalmuk erősödött. Így joggal remélhették, hogy többet is kihozhatnak magukból. Ezért ők hajlamosabbak voltak a nehezebb, de fejlődéssel kecsegtető feladatot választani.

Mindezek után újabb feladványt kaptak a gyerekek, ezúttal szándékosan olyan nehezet, amelyet nem tudtak megoldani. Dweck és munkatársai arra voltak kíváncsiak, mit kezdenek a gyerekek a lehetetlen küldetéssel. Az erőfeszítésükért díjazott csoport tagjai sokkal kitartóbban és erősebben dolgoztak a megoldáson, ráadásul jobban is élvezték a feladatot, mint a másik csoport, akik inkább feszültek lettek a kudarctól.

A kutatók még egy utolsó teszttel készültek, mely nehézségi fokában a legelső teszttel volt azonos szinten. Érdekes módon az eredmények mégis eltérőek lettek. A képességükért megdicsért gyerekek átlagosan 20%-kal rosszabb, míg az erőfeszítésükért díjazottak 30%-kal jobb tesztet írtak, mint a kezdet kezdetén, az elhangzott dicséretek előtt.

A dicséret tehát éppúgy lehet romboló mint építő hatású, jó szándékunk ellenére. Törekedjünk rá, hogy ne képességeket és intelligenciát dicsérjünk a gyerekekben, mert ezzel kategóriákat erősítünk bennük, hanem a folyamatot, a befektetett időt és energiát emeljük ki. Így tudjuk erősíteni az erőfeszítéseikbe vetett bizalmukat, s kezükbe adni a felelősséget életük aktív alakításához.