Március 10-én, 16:15-től a Civil Rádióban adok interjút. A téma az egyik HVG Pszichológia magazinban megjelent cikkem apropóján az anyai, apai szerepek lesz: hogyan és miért múlik az anyán (is), hogy az apa mennyire vonódik be a gyermekgondozás, -nevelés körüli teendőkbe.
A cikk első fele elérhető itt.
Segítenék egy ismeretlennek, ha epilepsziás rohamot kapna? Tennék valamit, ha füst szivárogna be a szobába? Felhívnám a rendőrséget, ha segélykiáltásokat hallanék az utcáról?
A fenti kérdések láttán legtöbben úgy gondoljuk, hogy valamit biztosan tennénk az adott helyzetben. A valóságban viszont dermedt arckifejezésen kívül valószínűleg semmi más reakciót nem produkálnánk. A tapasztalat ezt mutatja ugyanis. Ne essünk kétségbe, ez nem azért van így, mert szívtelen, gonosz emberek vagyunk. Passzivitásunk mögött számos pszichológiai magyarázat húzódik. A jó hír pedig az, hogy ezek megismerésével már növeltünk is annak esélyén, hogy ne nézzük karba tett kézzel a vészhelyzeteket.
Fél századdal ezelőtt számos pszichológiai kísérletsorozattal vizsgálták amerikai kutatók, hogyan reagálnak az emberek hirtelen adódó vészhelyzetekre. Egész pontosan arra voltak kíváncsiak, mit tesznek, ha egyedüli szemtanúk, s mi változik, ha más is jelen van rajtuk kívül a helyzetben. A legváltozatosabb kísérleti elrendezéseket találták ki a vizsgálatokhoz: tesztírás közben füst kezdett beszivárogni a szobába, vagy segélykiáltások hallatszottak a folyosón dolgozó munkásembertől, netán a metrón szimulált valaki rosszullétet. A kérdés minden esetben azonos volt: hogyan reagál a kísérlet alanya az eseményekre és mennyi ideig hezitál a cselekvésig? Közbeavatkozik? Segítséget hív? Vagy úgy tesz, mintha mi sem történt volna?
Ugye józan ésszel azt gondolnánk, nagyobb biztonságban vagyunk, ha többen vannak körülöttünk egy szerencsétlenség bekövetkeztekor? Annyi ember közül valaki biztosan segíteni fog. Milyen érdekes, hogy a valóságban ez épp ellenkezőleg történik! A kutatási eredmények és az élet is azt mutatja, hogy akkor a legnagyobb a segítségnyújtás, a közbeavatkozás esélye, ha csak egyetlen szemtanú van jelen. Minél többen vannak a helyszínen, annál bonyolultabbá válik a helyzet lélektani szempontból. Kinek a felelőssége segíteni? Aki a legközelebb áll? Aki a legtöbbet látott? Aki a legrátermettebb? A többiek miért nem segítenek? Történt baj egyáltalán? Számos kérdés cikázik ide-oda a szemtanúk fejében egy ilyen helyzet átélése közben, s az eredmény sokszor tanácstalan passzivitás. Senki nem csinál semmit, vagy a segítség túl későn érkezik.
Mit tehet, ha te nem akar a tétlenség áldozatává válni? Tudatosítsa magában, hogy a hezitálás nem Önből fakad, hanem a helyzet idézi elő! Mások agyában ugyanazok a kérdések kattognak, mint a saját fejében, s az ő szemükben Ön is egy nyomós érv a passzivitásra. Ragadja magához a hétköznapi hős szerepét és cselekedjen! Ez lehet, csak egy egyszerű kérdés kimondása lesz: segíthetek?
Sokszor keresnek meg a kétségbeesés, a teljes reménytelenség és a tehetetlenségérzés uniójában vergődő emberek azzal a problémával, hogy képtelenek elvégezni egy rájuk nehezedő nagy feladatot vagy kitűzött célt. Akad, aki már az első lépés megtételére sem tudja rászánni magát, másoknak a folyamat végigvitele okoz gondot, így folyton abbahagyják, amit elkezdtek. Legyen szó munkahelyváltáson tépelődő alkalmazottról, szakdolgozatírással küszködő egyetemistáról vagy életmódváltást tervezgető harmincas nőről: a képességek és a szándék megléte még nem garancia a sikeres változtatásra. Rendszerre, saját mércékre és útitársra biztosan szüksége lesz a változni akarónak! Íme néhány tipp a hatékony munkához:
Kedves Látogató, üdvözlöm honlapomon!
Bizonyára pszichológiával kapcsolatos téma miatt bukkant a nyomomra. A menük között váltogatva olvashat róla, ki vagyok és mivel foglalkozom, illetve miben tudok a segítségére lenni. Kellemes olvasgatást kívánok!
Panyi Anna