A sikeres előrehaladás, a jó teljesítmény Önnél is további sikereket szül? Nos, akkor a ritka kivételek közé tartozik. Ugyanis a kutatások szerint a haladásunkra való fókuszálás nagyon más irányba terelhet minket, mint szeretnénk, és a legjobb, hogy mindez fel sem tűnik.

Céljaink megvalósításának irányába tett lépéseink, a haladás jól eső érzése, a tudat, hogy erőfeszítéseink nem hiábavalóak, fantasztikus érzés. Büszkeség járja át testünket, lelkünket, valahányszor haladásunkkal szembesülünk. Gratulálunk önmagunknak: hű, de klasszul csináltad, öreg harcos! A részsikerünk felett érzett öröm annyira megrészegít, hogy sokszor észre sem vesszük, és pont ennek hatására veszünk céljainkkal ellentétes irányt. Furcsa, hiszen azt gondolnánk, hogy teljesítményünk hatására még nagyobb motivációt nyerünk a további munkához. Az esetek nagyobbik részében ez mégsem így történik. A fogyókúrázó egy kiadós edzés után könnyebben enged meg magának egy kis nyalánkságot, hiszen megdolgozott érte, nem? A szakdolgozatíró fiatal, aki délelőtt teljesíti az önmagára kirótt feladatmennyiséget, délután bűntudat nélkül szavaz meg magának néhány órácska lazítást, vagy egy kimenős estét. Hű, de gálánsak vagyunk önmagunkkal!

Ayelet Fishbach, amerikai pszichológusprofesszor és csapata izgalmas kísérlettel mutatta ki, hogy sokszor a céljaink felé tett egy lépés valójában két lépés hátrafelé. Nézzük a kísérletet: fogyókúrázókat arra emlékeztettek, hogy milyen sokat haladtak ideális testsúlyuk felé, majd gratulációjuk jeléül megkínálták őket almával vagy csokiszelettel. Az önmagukat ünneplő életmódváltók 85%-a a csokiszeletet választotta a dicséret után, míg azok a fogyókúrázók, akiket nem emlékeztettek sikerükre, csak 58%-ban tettek ugyanígy. Vizsgára készülő egyetemistákkal is elvégeztek egy hasonló kísérletet, melyben a tanulásban elért haladást jelezték vissza a fiataloknak, akik ennek hatására jóval nagyobb százalékban jutalmazták meg magukat egy kis sörpingpongozással a barátokkal aznap este.

Azt hiszem, ha jobban belegondolunk, mindez összecseng saját tapasztalatainkkal is. A munka után jöjjön a jól megérdemelt pihenés – sokan osztjuk ezt az életfilozófiát. Még ha ezzel saját magunk alatt vágjuk is a fát bizonyos esetekben.

Ahogy Kelly McGonigal, amerikai egészségpszichológus mondja, a haladásra való összpontosítás valójában megakadályozza a sikerünket. Megakadályozza, abban az esetben, ha mindennek örömére erkölcsi felhatalmazást adunk magunknak a rosszalkodásra, a kísértésnek való büntetlen “megadom magam”-nak. Ekkor a hosszú távú céljainkat ideiglenesen félretesszük, és előtérbe engedjük az elnyomott ösztönös vágyunkat az azonnali kielégülések irányába. Erőfeszítéseink kárpótlásaként elindulunk kicsit az ellenkező irányba. Ennél a pontnál vesszük ki a hűtőből este 10-kor a csoki torta szeletet, vagy hagyunk ki egy edzést az előző napi sikereink jutalmaként.

De mégsem tesz mindenki így. A haladás tudata ugyanis előre is hajthat, sőt további motivációt is nyerhetünk belőle. A két merőben különböző hatás – csodák csodájára – csupán nézőpont kérdése! Ha tetteinket céljaink melletti elköteleződésünk jeleként értelmezzük, az hatalmas plusz energiával lát el minket a folytatáshoz. Ez ugyanis annak bizonyítéka, hogy mennyire fontos nekem az, amit elhatároztam (“megtettem, mert meg akartam tenni”). Annyira fontos, hogy még többet kell tennem érte.

Leegyszerűsítve, tehát, nem mindegy, hogy azt kérdezzük magunktól:

Mennyit haladtam ma a céljaim felé?

vagy pedig azt, hogy:

Miért dolgoztam ma is a céljaim eléréséért?

Előbbi esetben nagyobb valószínűséggel csábulunk el a céljainkkal ellentétes viselkedésre (“megtettem, szuper, most olyat csinálok, amihez kedvem is van”), míg az elköteleződés irányából közelítő kérdés nem növeli meg az ellentétes viselkedés vonzerejét. Sőt, a “megérdemelt” dologból “veszélyes” dolog lesz. Ez szín tiszta pszichológia.

Azonban az önjutalmazás és a lazítás nem ördögtől való dolog, sőt, hasznos és fontos része életünknek.  Ám nem jelent szükségképpen céljainkkal ellentétes viselkedést! A gond ott van, ha a legfőbb jutalom a céljaink alóli igazolt hiányzás. Legyen szemünk arra, ha a hosszú távú terveink megvalósításáért tett erőfeszítéseink szívesség számba mennek nálunk, melyekért ellenértéket kell felrónunk magunknak. Itt még van dolgunk az elköteleződésünk átértékelésével.

Olvasnivaló: Kelly McGonigal: Akaraterő-ösztön. Ursus Libris, 2015.